Gólyafészek a háztetőn

Az alföldi táj jellegétől, sajátos magyar hangulatától, szinte elválaszthatatlan a vándorló gólya pár fészekrakása a tanyasi, vagy olykor falusi ház kéményén. Mintha csak a bogárhátú házak lakóinak békés családi életét példázná.

Azt is tartják faluhelyen, hogy, ahol a gólya megtelepszik, jóravaló, derék emberek laknak. Ott ül a szellős madártanya, messzire láthatóan díszíti a szalmával, náddal, újabban már csak cseréppel, vagy palával fedett ház kéményét, mint valamilyen kis kerek citadella. Ahogy komolyan ácsorog benne a fészek gazdája a hosszúcsőrű, hosszú lábú, fehér testű, fekete frakkos nagy madár olyan, mint régi képeken a vár őrzésére rendelt fegyveres silbak?

Néha megmozdul, meglibbenti szárnyait és azt mondja: kelep. A csőrét csattantja össze, csak így tud hangot adni, de aki még nem hallotta közelről, annak bizony félelmetesnek tűnhet első hallásra ez a madárbeszéd.

Száraz, dallamtalan hang, nem vetekedhetik a csalogány énekével, mégis jólesik a fülnek, kedves ismerős lármája, hiszen évszázadok óta az alföldi falusi élet megszokott velejárója; a gólya kelepelése. Hazánkban talán az egyik legnépszerűbb madár, ami nem is csoda, ha a hozzáfűződő gyermekáldás babonájára gondolunk. Ma szinte egy egész ország adna szívesen hitelt e népi bölcselet igazának. Hiszen hála Istennek, gólya és kémény az még van elég, de gyermekáldás annál kevesebb.

Már csak a gyerekek adnak hitelt a gólyamesének, merthogy az óvodákban – már ahol van – a szerencsésebbek még énekelhetik ezt a kedves kis dalt:

Gólya – gólya gilice

Mitől véres a lábad?

Török gyerek elvágta,

Magyar gyerek gyógyítja

Síppal, dobbal,

Nádi hegedűvel.

Talán valami elhomályosodott történet vagy legenda alapján hirdeti ez a kis versike a magyar gyerek madárszeretetét, a középkori török megszállás sanyarúságát és egyben a muzsika és a szeretet gyógyító erejét.

Nagy költőinknek is kedvelt tárgya volt a gólyamadár. Petőfi például az egyik legszebb alföldi hangulatú költeményében így énekel róla:

Kit én választottam, a dal – mesterséghez

Nem tud az a madár.

S egyszerű, mint magam… félig feketében,

félig fehérben jár.

Tompa Mihály is e madárhoz írta a versét:

Megenyhült a lég, vidul a határ,

S te újra itt vagy, jó gólyamadár.

Az ócska fészket megigazgatód.

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Igen, az egyszer alapított fészekbe, akár csak a magyar ember, mindég visszatalálnak ezek a – szívünknek oly’ kedves – költöző madarak. Csodálatos a gólya hűséges ragaszkodása a megszokott fészkéhez. Zoológusok megfigyelték, hogyha idegen tájékra vetődik, távol attól a helytől, ahol kikelt és felnövekedett, mintha csak megérezné, hogy hol várják szívesen minden évben, egészen a pusztulásáig, visszatér a fészkére.

Észreveszi, ha felkészülnek a fogadására. Például, ha rossz kocsikereket erősítenek a már nem használatos kéményre, vagy újabb időkben a villanyoszlopok tetejébe – az efféle kedveskedést meghívásnak tekinti – és hamarosan odafészkel.

Hálás madár. Vissza-visszatér minden tavasszal és éli a ház lakóival együtt békés családi életét. Egy állatorvos mesélte a következő történetet:

Éveken át, költött egy gólya pár a házuk tetején, míg nem egyikük a magasfeszültségű villanyvezetékbe gabalyodott és elpusztult. A megmaradt gólya még tizenhét évig visszajárt tavaszonként régi fészkére, de újabb kérőt nem engedett maga mellé. Ahogy megöregedett egy ifjabb pár elűzte megszokott otthonából, de ahelyett, hogy egy újabb tetőt keresett volna, egész nyáron a környéket járta.

Ősszel, amikor az új lakók elköszöntek és elrepültek, visszamerészkedett régi fészkébe. A tél beállta előtt, nehezen, de ő is útnak indult Afrika partjai felé. Hosszú évekig ismétlődött ez a furcsa, nosztalgikusnak tűnő jelenet. Az orvos szerint, mintha csak az emlékit, régi életét kutatta volna minden ősszel elköltözése előtt visszatért fészkébe, ha csak pár napra is, hogy egyszer volt, páros életének színhelyét még egyszer megnézhesse.

Talán még sem olyan jó az a szingli élet?

Szántó János (Mátészalka )

Szerző: Horváth Tamás