Kék az ég és kék víz, oly tiszta most minden.
Csupán a jég morajló zaja jelzi az életet.
Metsző hideget fúj felénk a szél,
Arcélemre már régen ráfagyott a derengő, téli fény.
Bámulom Tihanyt, bámulom a jeges, rideg „tengert”
S hol nyáron színes vitorlák duzzadnak a szélben
Most csupán a kék végtelenség az, amit szemem kémlel.
Ropog a vékony jég, pattognak, repednek,
Apró táblákra a hullámverés veri szét őket.
Csillog a partszél, mintha ezüstbánya lenne,
Hatalmas halmokat hord az északi szél össze.
Mint törött üveglapok egymás hegyén, hátán,
Átcsillan a napfény valamennyi tábla lapján.
Mesében járok, vagy csupán álmodom e képet,
Vagy csak a könnyező szemeimmel követem a kék messzeséget?
Unokám szólít s én ébredek.
Már türelmetlen, húzza, a kezemet,
Ő már menne.
Mert mint mondja – vár ránk a nagyika,
S én már különben is éhes vagyok papa.
Gyorsan szemem elé kapom a gépem
s egymás után kattintgatom le,
a ki tudja már hányadszor megcsodált téli képet.
Talán most látom utolszór? Ezt csak a Jóisten tudja.
Még szeretném néhányszor, de ez csak is Tőle függ,
Odafenn az égben.
Megyek már, megyek.
Horváth Tamás (Balatonföldváron, 2016. decemberén)
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook