Havas mezsgye, befútt árok,
Tarolt ágon varjú károg,
Ajtó mögött ember, állat
Ott a szérűn vajh! Ki állhat?
Rongyos cipő egyik lábán,
Ócska kendő görnyedt vállán,
Nagy, görcsös bot, jobb kezében…
Ki áll ott, a sötét éjben?
Töpörödött öregasszony.
A jó Isten megvigasszon!
Hát nincs kunyhó, amely védjen?
Nincs mécs, amely neked égjen?
„Nincsen senkim e világon,
Minden kincsem messze tájon:
Férjem, fiam temetőben
És az Isten – messze tőlem!”
Kutya ugat, gyertya lobog,
Vén Holtonné elvánszorog,
Tanyán ajtót meg – megzörget
Nem ad senki nyugvó helyet.
Hajh! Van Isten, de nem látja
Szegényt itt, – lent mennyi bántja!
Irgalmasság?
Üres szó csak!…
Zörög az ág, hull a jégcsap.
Fölsivít az éj viharja,
A hótengert felkavarja,
Összetépett hófellegek
Földre vonnak szemfödelet.
Nyög, didereg az öregasszony,
Könnye rezg a fehér arcon,
Majd lerogyva hó göröngyre
Szól: „Van Isten, de nincs könnye!”
S mintha maga, Isten hangja szállott volna egy harangban,
Megszólal az, lágyan, mélyen a szent karácsonyi éjen:
„A jó Isten szeret téged,
Gondol Ő rád Ő, a végzet.
Van irgalom még e földön:
Aki szenved hozzám jöjjön!”
Könyökére támaszkodva néz a vén a hóviharba,
Szól benn a dölyf: „Nem fogsz menni,
Ma halott vagy, holnap semmi.
S szól jobb – lelke:
„Isten háza –Maradj híve szegény árva!”
És az állat szólal benne:
„Hátha ott jó meleg lenne!”
A harangok bongnak, csengnek:
„Jöjj gyermekem!” így csengnek.
Zsibbadt erő fel – felvillan,
Vén Holtonné útnak indul…
Rongyos cipő egyik lábán,
Ócska kendő görnyedt vállán.
Nagy, görcsös bot jobb kezében,
Így ballag a sötét éjben.
Mennyi gyertya, mennyi láng van,
Nincsen több a mennyországban!
S mily meleg van! Édes Isten,
Lehetnék csak hajnalig benn!
Orgona búg, szól az ének,
Olvad kérge vén szívének.
S ki hinné el, mint peregnek,
Fagyos szemből meleg könnyek!
Fehér galamb az irgalom,
Ha kell, sólyom – szeme vagyon,
Földesúr – nő galamb arca –
Mise után megpillantja:
„Dúl a vihar, csikorog a hó
Utasnak – mond – ez nem való:
Míg kivirrad Maradj nálunk,
Meleg ruhát majd találunk.”
Másnap reggel korán kelve,
Vén Holtonné útra kelne,
Csizmát, ruhát ágya mellett
Lát most ő a rongya helyett.
De az úrnő Újra szólal:
„Telve az út jéggel, hóval;
Maradjon itt még néhány nap,
Míg az útra jobb időt kap.”
A napokból hetek lesznek,
S hónapokká szélesednek;
Búcsúzik a z öregasszony
Ősszel, télen és tavaszon,
De az Úrnő Újra szólal:
„Telve az út jéggel, hóval;
Maradjon itt még néhány nap,
Míg az útra Jobb időt kap.”
Tizenöt év elmúltával
Elment végre a halállal,
S mely áldást mond, százat, ezret
Így hangzik a végrendelet:
Rongyos cipő Legyen lábán,
Ócska kendő görnyedt vállán,
Nagy, görcsös bot jobb kezében’ –
Szíve táján az Ő képe!
Védasszonya szent arcképe.
Áldott, békés Karácsonyt kívánok: