Pál úr és a kert (Endrődi Sándor)

 

Pál úrnak, – érte senki meg ne rója! –

Volt egy legyűrhetetlen passziója:

Nagyon szerette a kertészetet

S kellett, nem kellett, mindig ültetett.

 

 

 

 

 

Repkény futotta be a ház falát,

Körötte sűrűn körte s almafák;

Itt egy csoport nyír, – hársfa, bükk amott,

Fenyő is, hogy terjesszen illatot,

Kőris, szil, akác, bodza, jegenye,

Odább egy részlet bokrokkal tele,

Itt orgona, ott tamariszkuszok,

A kút mellé meg fűzfákat dugott,

Szóval: csak áskált, plántált szüntelen,

Hogy kertje mentül árnyasabb legyen.

 

 

 

 

 

Ez a sok ág-bog aztán összenőtt,

S megfüllesztett minden 1evegőt;

 

 

 

 Egymást nyomkodták, fojtogatták

A terjeszkedni nem tudó fák

Elsatnyult rajtuk lomb, levélzet

S az ültetés mind csenevész lett.

Jött zápor, langy eső, – hiába már!

 

 

 

Fölöttük égett izzó napsugár,

Alattuk állott a dohos meleg,

S Pál urat majd a szél ütötte meg.

– Bolondos túlzás, – mormogott magában,

Szóval, szamárság, a mit itt csináltam.

Hogy újra lélegzethez jussanak

E pusztuló fák, lombok, sudarak,

S kertemből újra legyen valami:

Nincs más kigázolás, mint irtani!

 

 

 

Költő barátom, tovább mért meséljek?

Tán így is érted a mesémet,

 

 

Szerző: Horváth Tamás