Raffaello

Az olasz reneszánsz ünnepelt festő­jét két bíboros éles szavakkal merte kritizálni, amiért egyik festményén Péter és Pál apostolok arcát túlságo­san piros színekkel ábrázolta. Raffaello – t bántotta a két bíborosnak, akik a fes­tészethez egyáltalán nem értettek, ille­téktelen beavatkozása és kritikája, amiért is ezt válaszolta:—  Bíboros uraim ne méltóztassanak ezen meg­lepődni és csodálkozni! Én a két apostolt ugyanis olyannak festettem, amilyenek most lehetnek a Mennyek Országában, amiután a szégyen pírja futja el orcájukat, hogy ilyen két te­hetségtelen ember kezébe van letéve egyházunk sorsa és jövője!

Rubens

A nagy holland festőművész dicső­sége tetőfokán nagystílű életet kezdett élni. Kortársa volt egy Brendel nevű alkimista, aki irigykedve nézte a festő pompás anyagi helyzetét, ezért  szerette volna a saját érdekében a festő anyagi helyzetét kihasználni.

Elmesélte tehát Rubensnek az ö nagy­szerű, szerinte gazdag eredménnyel kecseg­tető ideáját, amely biztosan elvezet az aranycsináláshoz és felkérte a festőt, hogy vegyen részt s legyen társa ezekben a munkálkodásaiban.

Ru­bensnek kellett volna a laboratóriumot fölépíttetni és mindent bevásárolni, ami szükséges az aranycsinálás mű­vészetéhez. Cserébe ezért Brendel fel­ajánlotta a várható és szerinte biztos jövedelem felét.

Rubens nyugodtan végighallgatta az alkimista áradozó előadását, aztán mosolyogva így szólt:

— Kedves barátom, mi szükségem van nekem erre ? Én már régen föltaláltam r az aranycsinálás művésze­téhez szükséges eszközöket, és pedig a saját művészetem eszközeiben; a pa­lettában; a festékben; a vászonban, na, és a saját ecsetemben!

Michelangelo

A reneszánsz gigászi mestere a sixtusi kápolna falára festett “Utolsó ítélet” című halhatatlan alkotásába belefestette — és pedig az elkárhozottak tömegébe — teljesen hűen és min­denki által felismerhetően annak a bíborosnak az alakját, akit határtala­nul gyűlölt.A kardinális az öt ért sérelem miatt panasszal fordult a pápához. A Szentatya a panaszt el­utasította és ezt írta a beadvány szé­lére:Módom van ugyan arra, hogy megmentsek valakit a purgatórium szenvedéseitől, de nem a pokoltól!

Jordaens

A nagy holland festő rendkívül sze­rette az italt, egyúttal azonban a világ legszorgalmasabb művésze is volt. Sok­kal korábban megjelent műtermében, mint tanítványai és még azoknál is lelkesebb odaadással dolgozott.

Az orániai herceg, aki rendkívül sokra becsülte a művészt, figyelmeztette, hogy mind a két túlzása — úgy a munkában, mint az ivásban — veszedelmes következményeket vonhat maga után.Kedves barátom, — mondta jó akarón a herceg, — ön a saját vesztébe rohan. Egy szép napon vagy a sok ital, vagy a sok munka miatt össze fog esni. Ne feledje el a köz­mondás igazságát hogy: addig jár, a korsó a kútra, amíg eltörik!Akkor engem nem fenyeget semmi, veszély, — nevetett Jordaens. – ugyanis az én korsóm nem a kútra jár, hanem a boros hordóhoz!

Én

Szerző: Horváth Tamás