Az erdélyi lélek – III. befejező rész

A székely ember csűrre ma is olyan, mintha Attila fapalotájáról vette volna hozzá a mintát. Nyelve a tájszóláson túlmenő formai és fogalmi eredetiséget mutat úgy kifejező erőben, mint ritmusban vagy fonetikájában. Lefordíthatatlanul nemzeti, magyar, illetve székely.

Ki mérte fel eddig az erdélyi népművészet jelentőségét, a kalotaszegi, torockói és székely képzőművészet halhatatlan értékeit olyan mértékben, amilyet ezek megérdemelnek, akár még világrelációkban is? Nem ismertük, félre ismertük, lemosolyogtuk, eltorzítottuk és lenéztük ezeket a mindig friss emberi és emberiségi magaslaton álló értékeinket, kozmopolita vakságunkban, idegeneket utánzó, szellemi nekivadulásunkban, vagy apró jelentéktelen „nemzeti megújhodás” divatokban éltük ki magunkat igen rövid időre anélkül, hogy e ritkán fellobbanó megismerésünket nemzeti kultúránk komoly tényezőjévé tudtuk, vagy akartuk volna tenni.

Mivé lettél szegén Erdély-ország?

Belsőleg soha sem voltunk elég nemzetiek hozzá. Tömegszámra fordítottuk le az északi népek irodalmi termékeit, mert világirodalmi márkát képviseltek, de arra kevesen gondoltak, hogy éppen azért értékelte nagyra maga a világirodalom, mert az orosz, a svéd, norvég, és más lélek sajátos világának tökéletes kifejezői, és éppen ezen a réven bírták maroknyi, kis népek a világ becsülését és védelmét a maguk számára biztosítani.

Arra viszont senki sem gondolt, hogy az erdélyi lélek reprezentánsait vigye a világ elé, bár az erdélyi lélek minden tekintetben legalább is egyenrangú testvére más népi lelkeknek. Az erdélyi lélek évezredes kialakulásánál jelentős szerepet játszik Székelyföld, amely még itt Erdélyben is külön világot jelentett mindig és jelentős most is. Ez a félmilliónyi nép kompakt tömegben él a Hargita hegylánc és a keleti Kárpátok tövében a maga zárt sajátos világában.

Másfél évezredes múltja népi szerkezete, minden időben megőrzött függetlensége, a született nemesség öntudata, magára utaltsága, privilégiumai, csorbítatlan székely öntudata, népi sajátosságainak megőrzése, súlyos helyzete, gazdasági elhagyatottsága s a rajta időnként végigzúduló történelmi áramlatok egészen önálló, sajátos nép pszichét és helyzetet teremtettek számára.

Nyelvéhez, népszokásaihoz, népviseleteihez, tradícióihoz a maga zárt világához éppen úgy ragaszkodott, mint szikláihoz. A faj kvalitásai, ereje, szívóssága és hatalmas munkabírása tették lehetővé fennmaradását. A hosszú legendákat éppen úgy megtaláljuk ma is a nép száján, mint ahogy a művészetéhez, ősi stílusához való ragaszkodását.

Festett bútorok betétmintái

A székely ember csűrre ma is olyan, mintha Attila fapalotájáról vette volna hozzá a mintát. Nyelve a tájszóláson túlmenő formai és fogalmi eredetiséget mutat úgy kifejező erőben, mint ritmusban vagy fonetikájában. Lefordíthatatlanul nemzeti, magyar, illetve székely. Külön székely íze, zamata, értéke, szépsége van nem csak beszédének, hanem cselekedetének és életének is.

Ez a szín és érték csak az újabb időben kezdett bekapcsolódni a magyar szellemi életbe a székely irodalmi irány révén, amelyet szerénységemen kívül néhányan képviselünk. Kétségtelen, hogy ennek a szellemnek a mai világszellem nem kedvez. Ebben a helyzetben az erdélyi lélek történelmi hívatásának új fejezetéhez érkezett.

Erdély népeire nézve létérdek, hogy a sokszázados erdélyi lélek a jelzett szellemi és politikai világáramlatok között megőrizze a maga egyéniségét, ható erejét és érvényesülni tudását. Ahogy századokon keresztül történt ma is győztes maradjon. Ránk nézve tehát az erdélyi lélek nem „coleur locale”, hanem ennek lététől vagy nem lététől függ a mi fennmaradásunk vagy elpusztulásunk.

Mi i azonban hiszünk az erdélyi lélek halhatatlanságában.

Nyírő József 1939. XII. 20.

Szerző: Horváth Tamás